Az országúti, kerékpárversenyek logikája
Még az Lance Armstrong érában az unokaöcsém unszolására néztük az országúti kerékpárversenyeket de akkoriban engem az MTB érdekelt. A 2010 évek közepétől viszont megtértem és azóta egy picit okosabb lettem e téren. Tudom, hogy kik a legnagyobb sztárok és titokban én is próbálom élni az életüket, habár egymagamban tekerek és már nem vagyok fiatal. Szóval, általában majdnem minden verseny úgy zajlik, hogy rögtön a lassú rajt után kialakuló szökevények egy kis csoportja a céltól kábé 20 kilométerig tudják tartani az iramot de utána a mezőny (ami hatékony de pici hiba miatt nagy bukás jöhet létre) ledarálja és az erejét okosan beosztó sztár nyer. Persze van amikor hazaérnek mert összedolgoznak és sprintben dől el a győztes személye. Más az ábra ha Tadej Pogačar, Mathieu van der Poel, esetleg Remco Evenepoel is részese a versenyben. Ilyenkor szólóban mennek, dominálva a versenyt ezért kissé unalmassá téve azt. Az erős emberek mindig a hegyen támadnak és ott szakítsák le a többieket. Ha lapos a szakasz (ez többnyire a többnapos versenyeken szokott lenni) akkor a sprintereké a terep. És nem szabad elfeledni azt a fontos tényt sem, hogy a kerékpárverseny is csapatsport ahol a csapattagok a sztárjukért dolgoznak, szélárnyékban tartják, ők veszik fel neki az ételt/italt stb. Az egésznek a varázsa az hogy itt nem lehet az időt húzni mint a futballban, vagy jók a lábaid vagy sem. A laikusok azt mondják, hogy biztos dopping áll az ilyen teljesítmény mögött de szerintem nem így van.
Palackba zárt üzenetek... 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!