A Walkman feltalálása óta sokan úton útfélén mondhatni kutyafuttában hallgatják a zenét, az úton, buszon, metrón. Persze ez megint a rohanó világnak tudható be, mert otthon egyszerűen nincsen idő arra, hogy a zenekedvelő csak zenét hallgasson és semmi mást. Hallottam egy interjút a valamikori, híres magyarországi Hifi magazin főszerkesztőjével és ő azt hangoztatta, hogy csak úgy lehet igazán jól zenét hallgatni ha „amikor hazaérsz, bezárod az ajtót, kiirtod a családod, kikapcsolod a telefont, végigfekszel az ágyon és elindítod a lejátszót”. Az igazi vájt fülű nagyon sok pénzt áldoz a hobbijának, nem a hypermarketban szerzi be a készüléket és mondanom sem kell, hogy nem kommersz zenét hallgat, hanem klasszikust vagy jazz-t. Persze az már más tál tészta, hogy mit lehet egyáltalán Hifi-nek nevezni. A digitális korszak sokat javított a zene minőségén, nekem rossz tapasztalataim voltak, annak idején a kazettás magnóktól elkezdve a bakelit lemezjátszókkal bezárólag. Régen alig lehetett beszerezni üres kazettát és emlékszem, hogy ha valakitől kaptam valami jó zenét, akkor betettem a magnóba, hátradőltem az ágyon, felhangosítottam az erősítőt és tíz perc múlva a masina begyűrte a szalagot! Azt viszont akkor nem gondoltam, hogy a nem is távoli jövőben, már Interneten lehet letölteni a zenét, majd memóriakártyán, NAS-ról táplálva, médialejátszó segítségével lehet meghallgatni! Viszont maga a kompakt kazetta, még nem tűnt el és nem is értem, hogy miért építik a Hifitornyokba bele a magnót, ha rajtam múlna, akkor teljesen száműzném, és helyette kártyaolvasóval hálózati és mikró USB csatolóval helyettesíteném (egy régebbi Tilos rádiósműsorban pedig meg lehet hallgatni amit el szerettem volna mondani).
Palackba zárt üzenetek... 